Derékhegy, a szépülő zalai szőlőhegy

– Miért lőtték meg ’49-ben?

– Mert nem tudta abbahagyni a háborút, ami 1945-ben abbamaradt. Pedig a frontról úgy jött haza, hogy mágnessel el tudtad volna lopni, olyan sovány lett az a nagydarab ember, rendesen majdnem száz kiló tiszta izom. És nem volt ijedős. Mikor az orosz katonán látta, hogy a testvére feleségét akarja, egy darab fával úgy vágta fejbe, hogy éppen hogy nem halt meg. Mikor nem volt mit enni a faluban, elkezdett átjárni a szlovákokhoz, adni-venni amit lehetett. Ezért lecsukták. Mire kiszabadult, jöttek a beszolgáltatások, nem tudta elnézni, hogy sanyargatják az egyszerű embereket. Egyre többen lettek, aztán fegyverük is lett, végül már egy ötvenfős különítménnyel mozgott Szlovákia és Magyarország területén, és a szovjet NKVD meg az ÁVO vérdíjat tűzött ki rá, úgy árulták el. A határ túloldalán lőtték meg. Először halálra ítélték, majd életfogytiglanra. De nem kerülhetett volna ebbe a helyzetbe, ha a főiskola elvégzése után nem ment volna el 1940-ben a besorozott bátyja helyett önkéntesnek. És mivel önkéntes volt és legény volt, ezért az első sorba került, mint a rohamisták zászlósa. Ebből a csapatból huszonhárman maradtak a végére. Ott is meggyűlt a baja a hadsereggel az igazságérzete miatt, mert amikor az egyszerű katonáknak nem volt mit enni, a grófi gyerekeknek meg igen, akkor fölrúgta a bográcsot. Már ezért lefokozták. Annak sem örültek, amikor megmondta, hogy Erdélyországba egy héttel előbb bemegy, mint a magyar hadsereg. Fölszállt egy román vonatra, fogott két kézigránátot meg a géppityut, nem mertek hozzá szólni. Egy héttel az erdélyi bevonulás előtt ott ült a sepsiszentgyörgyi templomkerítésen, mondván, hogy megjött a magyar katonaság. Várta, hogy majd kap csillagot a vállára. Azt is levették, ami volt neki. De aztán a fronton nagyon keményen harcolt. Azt mondta nekem, hogy a háborúról lehet írni, lehet beszélni róla, mindez semmi sem. Ott kell lenni, mert azt nem lehet elmondani. Azt is mondta, hogy derekabb embert nem látott, mint az egyszerű orosz nép. Ha csak egy tányér káposztája volt, annak is odaadta a felét, ha nekik nem volt mit enniük, és kértek tőle. Azt mondta nekik, „politika kicsi kurva, kettő öregember összevész, sok millió fiatal meghal”. És adott enni. Úgyhogy nagyívű sikertörténet a mi családunké. Ja, azt majdnem elfelejtettem, hogy anyai nagyapámat meg kilakoltatták, mert fél holddal több földje volt. Ott laktak a szomszédék pajtájában. Ősi borász család volt. Emiatt a kicsivel több föld miatt ráfogták nagyapámra, hogy dologtalan semmirekellő. Soha életében nem politizált. Apám sem politizált, mindig a hazáért küzdött, nem a politikáért. Jó lenne, ha senki nem keverné össze ezt a kettőt. Akkor talán baj sem lenne ebben az országban.

– Mi lett a sorsa, mikor elfogták?

– Még nem voltam a Terror Házában, pedig el kéne menni, mert apám kilenc hónapot töltött ott előzetesben. Amit el tudott mondani, az is sok volt. Úgy kezdődött egy vallatás, hogy anyaszült meztelenre levetkőztették, leültették a padlóra, kihúzták a herezacskó bőrét és beleszegezték a padlóba. Innentől jött a pofozás. És apám nem árult el senkit.

– Otthon gyerekkorában szó volt arról, hogy milyen világ van körülöttünk?

– Mindig úgy engedtek el iskolába, hogy fiam, amit itthon hallottál, arról ne beszélj. Pedig nem szidtak senkit, csak a tények puszta emlegetése történt. Igaz, hogy többször helyhiány miatt nem vettek fel az orvosi egyetemre, pontosan háromszor. Később derült ki, mikor már elvégeztem az egyetemet, hogy apámról még azokban az időkben is jelentést kellett írnia egy embernek, aki derekasan védte az uralkodó rend érdekeit.

– Hogyan került ebbe az apró kis faluba?

– Pécsen dolgoztam a tüdőgyógyintézetben két évet, de rájöttem, hogy nem tudok városban élni. Ez olyan, mintha a fának azt mondanád, verjen gyökeret a betonba. Nem sikerült. Tudod, azt szokták mondani, sikerülhet, de csak a gyökereid árán. Így kerültem ide a szlovén határ mellé, Csörnyeföldre. Ilyen helyen a nagy tragédiáknak híján van az ember – hála istennek. Elkezdtem itt háziorvoskodni, egy időben vadászni, aztán egy időben helyi borokat kóstolva rájöttem, hogy bort kell termeszteni. Hozták nekem a nagy demizsonokat, megkóstoltam, hát olyan volt, mintha gyóntatószékben ültem volna, de nem is kellett volna kérdezni, mindenki minden bűnét elmondta volna, olyan borzasztó volt. Azt mondtam, borunknak pedig kell lenni, és ha nem megy másképp, akkor készítsünk mi. Akkor néztem ki ezt a helyet itt, nézegettem szanaszét, mert hely annyi volt, mint a rosseb.

– Nem kapkodtak a szőlők után?

– A szőlőskert, a szőlőhegy nem természetes dolog. Talán a paradicsomban az volt. Természetes dolog az őserdő, a burjánzó vadon. Ahhoz, hogy neked szőlőskerted legyen, iszonyatos mennyiségűt kell szenvedned, mert ki kell irtani az őserdőt, a gyomot, a gazt, és oda kell ültetned a szövetség növényét, és minden éven újra irtanod kell, iszonyatosat kell küzdeni, viaskodni, és ez így van jól. Mert ha a szőlő léte természetes lenne, úgy is viszonyulnánk a borhoz, mint ami ingyen van, köszi szépen, megiszom. Nem! Amíg nem nősz föl ahhoz, hogy a legnagyobb küzdelembe belevessed magadat – mert a legnemesebb dologért küzdesz itt –, addig nem leszel más, mint egy nagyon jó napszámos. De mikor együtt lélegzel, ott zizegsz vele, mert a tied, és tudod, hogy ezek a nyavalyás szőlőtőkék ezen a boldogságos földgolyóbison senki másra nincsenek bízva, mint a te kényedre meg a kedvedre, és ha teneked nincs kedved, ők egyszerűen elpusztulnak, ez nagyobb felelősség, mint egy gyereket nemzeni. Először kis szőlő lett, aztán a kis szőlőből nagy szőlő, a közepes borokból erősen közepesek, aztán kicsit jobbak.

– Mikor jött rá, hogy mitől lesz jó a bor?

– Nem jöttem én rá… A hiú ember azt mondja, hogy a fontos dolgokra rájön, és feszít nagy büszkén. Az ember nem rájön valami lényegesre, hanem megsúgják neki odaföntről. Aki ezt tudja, lehajtja a fejét, és azt mondja, megsúgták. Nincs a földön semmi sem ok nélkül. Ha úgy gondolja valami felsőbb erő, hogy van dolga valakinek, annak a nyelvére ad szavakat, kezére adja a munkát. A kitartást azt kérni kell. Azt mondta az egyik barátom, hogy akit a Teremtő nem szeret, attól legelőször a munkát veszi el: vagy fájni kezd valamije, vagy beteg lesz. Utána majd mindennap imádkozik azért, hogy viszszakaphassa, mert a munka Istennek tetsző dolog. Arról ne beszéljünk, hogy milyen díjat meg hol nyertem, mert ha ez kerül szóba, mindig azt szoktam mondani, hogy nem azért nyertem, mert annyira jó ember vagyok. Én nem elolvastam, hanem megtanultam a borászati szakkönyveket. Nem attól lesznek nagy borok, hiszen hányan megtanulták, sokkal többen, mint ahányan nagy borokat készítenek. Ha a díjaimról beszélek, mindig úgy érzem, tartozom annak, akitől ezt kaptam. Ha nem akarok nagy dolgokat mondani, akár ennek a területnek is, ahol több száz évig nem voltak kíváncsiak, hogy mit terem, aztán több száz évig igen, és most újra kíváncsiak, és én lehetek az alázatos szolgája, hogy megnézzük, mit tud ez a termőhely. Nem én tudom ezeket a borokat. Kapom őket, mert együtt tudok zizegni, együtt tudok lélegezni ezzel az egész történettel. A bort isteni ajándéknak tekintem, én csak a bor szülőszobájának a főnöke vagyok.

– Borvos.

– Az. Ott kell lennünk, mikor születik. Annyi közünk van hozzá, mint a bábának a gyerekhez. Az a fontos, hogy ne baszarintsuk el. Ne akarjunk nagyobbat, mint amenynyi benne van. Nem kell túllihegni. És ha valami baj van, sose a bort szidd vagy a szőlőt, mindig magadban keresd az okát. Hamarabb megtalálod, mint ott.

– Mitől lesz jó a bor?

– Nagyon sok jó bor van, de nagyon soknak a gazdája nem így gondolja. Nincs titok. A titok a vívódás, mikor itt a pincében küszködünk a borokért. Nagyon igaza volt Szepsy Pistának, a küzdés nemesít bennünket. És ha ez a dolgunk, akkor ezt kell tenni, nem lehet itt egyezkedni, hogy egy nap csak tizennégy tőkét metszek, aztán azt mondom, tele a hócipőm, inkább megyek iszom egyet a kocsmában. Megteheted, de a maradék akkor is rád vár. Senki nem végzi el helyetted. Legfeljebb azt éred el, hogy hóesésben, havas esőben kezdheted újra. Jönnek mindennap a hétköznapok, mindennap tenned kell valamit, mert a szőlő is olyan, mint a házimunka, hogy akkor van látszatja, ha nincs kész.

– A betegei tudják, hogy bort is termel?

– A legnagyobb örömöm, mikor csöng a telefon, kérdem, mi a baj, és azt mondja, hogy doktor úr, doktor úr, túlkéneztem a boromat, mit kell ilyenkor csinálni. A telefonhívásaim húsz százaléka erről szól.

– Miért lett orvos?

– Soha életemben nem akartam orvos lenni. Nem tudom, hogy gimnáziumban miért jelentkeztem az orvosira. Óriási szavakat lehetne ilyenkor használni, de azt mondom, engem valószínűleg ez érdekel. Igen jó voltam fizikából, kémiából, biológiából, de az nem jelent semmit, hiszen attól, hogy valaki fejből tudja a Bibliát, még nem biztos, hogy tisztességes keresztény ember. Amikor nem vettek föl, tudtam, hogy most már biztosan ez akarok lenni. Az lett volna a gyanús, ha mindjárt fölvesznek. Tudod, ki kell állni próbákat.

– Mit csinált, amikor nem vették föl?

– Műtőssegéd is voltam, meg lovas-szekeres brigádvezető a téeszben.

– Az mit csinál?

– Kiadtam a munkát a szekereseknek, amit a főagronómus megmondott. Ő nem jött ki, mert az két percbe került volna. Rájöttem, hogy ezek az emberek sokkal rendesebbek, mint akik parancsolnak nekik. Régi vágású, nagybajuszú parasztemberek voltak, akiktől a téeszesítéskor elvették a lovat, aztán mentek utána be a téeszbe, annyira szerették. Így legalább a sajátját babusgatta mindegyik. A ló megint olyasmi, ami a magyar számára kimondhatatlan dolog, mert nincs rá szó, hogy mit jelent nekünk. Nem is ló, nem is tudom, hogy kéne hívni. Talán a testvéred, talán a szellemi társad.

– Egy elmeszociális otthonnak is orvosa, ahol gyerekek vannak. El lehet azt mondani?

– Előbb kellett volna jönnöd, akkor elmentünk volna. Azt látni kell, nem lehet elmondani. Ezek háromévestől általában negyvenig vannak ott.

– Aki negyvenéves, hogyan lehet még gyerekotthonban?

– Úgy, hogy mondjuk 60 centi hosszú, és életében még életjelet nem adott, csak a fájdalomról.

– Hogy lehet ezt bírni egy orvosnak vagy egy ápolónak?

– Sokkal könnyebben, mint a külvilágot. Vannak ott nagykorúak is, akik ki is jöhetnek a faluba, mert nem tévelyegnek el, meg nem csinálnak semmi bajt, ezek a világ legjobb lelkű emberei. Azok olyan boldog emberek, integetnek, hogy itt vagyok, szia, szia, jönnek mellettem, simogatnak, nincs bajuk a világgal, nincs bajuk semmivel. Jár oda egy pap, a mi papunk, mondtam neki, de előtte már sokszor mondtam magamnak, vajon tudunk-e mi olyan jól viselkedni, hogy miénk legyen a mennyek országa? Ezeknek meg már meg van ígérve.

– Azért is hívjuk az ilyen embert nagyon szép szóval félkegyelműnek, mert ő félig már kegyelmet kapott az utolsó ítéletre várva.

– Ők már az esélyesek nyugalmával élik az életüket. Neked meg itt meg kell küzdened, és úgy mész a pokolba, a jó büdös francba, csak úgy durran. Ahogy egyszeri barátom mondta, ha előbb érsz oda, foglalj asztalt. Azt mondják, ott rendes meleg kaja lesz, mert sokan lesznek, a mennyországban meg olyan kevesen, hogy azokra nem lesz érdemes főzni, legfeljebb konzerv meg ilyesmik.