Akkor ez most terroirbor vagy sem? Alkalmas-e egy olasz-rajnai házasítás fölmutatni a csörnyeföldi terroirt? Hogy a pákóba ne volna! És akkor most mit tudtunk meg a csörnyeföldi terroirról? Ami engem illet, leginkább azt, hogy a csörnyeföldi terroir földtörténeti korszakokon át szunnyadt, mígnem jött egy emberfölötti ember, és ha kellett gyengéden, ha kellett, könyörtelenül lelket vert belé. És félő, hogy amint Bussay doktor beköltözik a földtörténeti rétegek közé, a csörnyeföldi terroir ismét hallgatásba burkolózik.
Az előző két évjárat metszően tiszta volt, pengeélen táncoló savakkal, végtelen potenciállal. Akinek volt türelme (és teflon a gyomorfalán) a savakon túlra tekinteni, az örömét lelte benne. Illatosak, virágosak, mézesek, barackosak voltak – és tiszták, mint az Orléans-i Szűz. Ez most más. Nem vagyok benne biztos, hogy vakon fölismertem volna. Melegebb, dúsabb, áradóbb, ahogy az évjárat ígérte.
Kirobbanóan intenzív illat: méz, keleti fűszerek, fehérhúsú őszibarack, zellerszár, ásvány. Kóstolva viszonylag telt, a savak szépen pörögnek, de ezúttal nagyobb test és bőkezűbb gyümölcsösség társul hozzájuk, mint korábban. A korty közepén remek szaftos őszibarack. Nagy rajongója vagyok az olaszrizlingnek, de jól érezhető, ahogy a rajnai megemeli, nemesíti, komplexebbé teszi. A lecsengés, mézes, virágos és természetesen hosszú. Túlzás volna azt állítani, hogy már most minden a helyén van, de tudjuk, hogy Bussay keze alól nem percborocskák kerülnek ki.
6 pont most
