Az ember nem rájön valami lényegesre, hanem megsúgják neki odaföntről. Aki ezt tudja, lehajtja a fejét, és azt mondja, megsúgták. Nincs a földön semmi sem ok nélkül...
Bussay László

Netbirtok

Egy kis menedék a szőlőhegyen. Ez a kis netbirtok újjá akarja éleszteni a régi szőlőhegy világát. Újjá akarja építeni a ledőlt bástyákat, az enyészet világát, hogy újra élettel teljen meg a hegy, s a pince. Emlékezni, s újra átélni szeretne egy régi értékrendet. E sorok írója egy műegyetemet végzett srác, aki a jövőben a borral is szeretne foglalkozni.

Dr. Bussay Lászlóval készült interjúk, vele foglakozó cikkek.

Borbarát magazin, 2000 ősz

V. évfolyam 3. szám

Igazán nagy dolgokat nem a média reflektorfényében lehet csinálni. Inkább az ország rejtett zugaiban, ahol nem azért dolgozik valaki, hogy a címoldalakra kerüljön. Ezeket az embereket nem kell kitalálni, feltupírozni és időről időre hatalmas öltésekkel összevarrni. Ezekre az emberekre érdemes vigyázni.
Hogyan lesz egy baranyaiból zalai?

Hát egy baranyainak először kell a zalai rokonság. Mi pedig gyerekkoromtól fogva idejártunk búcsúra, mert a sógorom idevalósi volt. Már akkor megtetszett itt az erdő meg a víz. Később úgy adódott, hogy volt itt egy üres hely, amikor körzeti orvosi státus után néztem. Más lehetőség akadt volna, de engem már valami visszavonzott ide.

Ez magyarázat arra, hogy miért változtat helyet az ember, de ettől még nem lesz zalai...

Nagyon könnyű akklimatizálódni olyan helyen, ahol az emberek gondolkodása, szokásai ennyire megmaradtak, mint ahogy valamikor Baranyában is így lehetett. Hát ezért. Sokszor észreveszem magamon, hogy egy idegen társaságban a beszédemből is le kellene vennem ezt az ízes zalaiságot. Mert érdekesen beszélik itt a nyelvet, olyan igazán ízes zalaiasan.

Ön egy négyszáz lelkes faluban orvos, távol a városoktól. Nem hiányzik a nyüzsgés?

Öt falvam van, egyik sem nagyobb, mint egy kalap. Én eljöttem ide, és abszolút nem hiányzik a város, még a gondolatom sem száll a fák határain túl. Mindössze évente egyszer vagy kétszer megyek el Zalaegerszegre vagy Nagykanizsára, annyira nem szeretem kitenni a lábam. Sikerült megtalálnom mindazt, ami ideköt, és ezt most halál komolyan mondom: mindent.

Mi az, ami ide köti?

A szakmám, a barátság és a bor.

A bor előzmények nélküli?

Nem. Még otthon, a családi pince előtt volt egy hektár hagyományos szőlőnk, amit nagypapa művelt. Én a nagypapától mindent megtanulhattam volna a szőlőről, amit érdemes, de engem mint kisgyereket az nem érdekelt. Emlékszem arra, amikor Német Marci bácsival ők ott a pincénél nagy dolgokról beszélgettek, én meg csak rohangáltam körülöttük. És most már végtelenül bánom, mert oda is figyelhettem volna. Aztán nagypapa meghalt. Sajnos van úgy egy famíliában, hogy ugyan tovább művelik a szőlőt, de igazából már nem arról szól a történet. Ott van még a szép családi pince, de most már csak egy kicsi szőlővel. Szóval ennyi az előzmény. Végül aztán én idekerültem, jó bort akartam inni, és telepítettem magamnak egy negyed hektárt. Úgy tűnt, hogy a borok jobbak lettek, mint ahogy én gondoltam volna. És ha már jó, miért ne legyen több?

Mi a több?

Ma ott tartok, hogy a negyed hektárhoz építettem egy pincét, ami hála istennek a baranyai pincékre emlékeztet. Csak hát ahogy lépegetett előre a borászkodás, lassan kinőttem a pincét. Most van egy olyan 0,7 hektár termőszőlőm, egy hektár őszi telepítés, és ősszel újabb másfél hektár telepítés. Vannak a talonban további területek, még olyan hét hektár, ami most hamisítatlan dzsungel.

Ön főállásban orvos, és nap nap után találkozik az öregekkel. Pótolhatja mindazt, ami a nagypapával kimaradt. Megéli az emberek mindennapi gondjait, aztán hobbiból feljön beszélgetni a szőlőkkel. De a szóló' nem megélhetés, hanem szerelem, ami szabadságot ad a jó borok készítéséhez. Merre tart ez a történet?

A holnap gondoskodik magáról. Én mindig egy nappal vagy egy héttel előre gondolkodom, maximum egy hónappal. Vannak globális tervek, de azokat csak dédelgeti az ember. A mindennapok elviszik a gondolataim. Délelőtt orvoskodom, délután meg jön a szőlő, és ez néha fárasztó. Sokszor fárasztó. Nehéz, hogy bármikor, amikor csörren a telefon, akkor menni kell. De menni kell, mert engem nem szőlészüknek fogadtak ide, hanem az orvosuknak. De az öregek! Van egy jó pár öreg barátom, akiknek iszom a szavait. Sok döntésemben segített, hogy őket hallgattam.

Mik azok a bölcsességek, amiket nem tanult volna meg az öregek nélkül?

Hát ezt így percre készen nem igazán tudom mint egy felmondandó verset visszaadni. De hát azokról a dolgokról beszélek, amiket nem megtanulni, hanem ellesni lehet. Azokat - ami kicsit közhelynek tűnhet -, amik nincsenek a könyvekben leírva. Sem a filozófiában, sem a borászati technológiában. Na most állj - bélyegekről azért ritkán beszélgetünk.

Betegei csak orvosuknak tekintik, vagy ismerik a bor iránti rajongását is?

Büszke vagyok arra, hogy nem csak az orvosuknak tartanak. Az csak egy szakma valahol. Igazándibul azt mondják a nagy orvosok, hogy az orvoslás akkor jó, ha nem a betegséget gyógyítod, hanem az embert. Az embernek lelke van, kapcsolatai vannak, és az összes embert nem lehet egy zsákba tenni. Sok embert ismerek, akikkel a munka után leülünk néhány pohár mellett, és alkonyatkor elbeszélgetünk. Ezek a fontos percek egy-egy nap. Mindig fontosak, de főleg akkor, amikor a szőlőben nem a lélekemelő munkát kell csinálnod, hanem amiben csak az izzadság van. Ezt mindenki tudja, akinek köze van a szőlőtőkéhez.

Azt mondta nekem egy öreg barátom, hogy addig jó, amíg van gondunk, feladatunk, amíg van min őrlődni. Uram, csak jó kedvet adj hozzá, ha az megvan, a többi jön utána! Eddig még minden gondunkat megoldottunk. Iszonyatos kincsek a barátok... Képzelje csak el, hogy ősszel szőlőt ültettünk, majdnem hatezer tőkét. Ott volt vele a kínlódás: ha bejön a novemberi eső, csapadék, hát akkor vége. Kiszámoltam, mit veszíthetünk, ha elhúzódnak a munkák. Egypár barátomnak szóltam csak a gondomról. Amikor aztán eljött a munka napja, a feleségem 80 emberre főzött. Egy nap alatt végeztünk. Hogy ez minek szólt, az orvosnak vagy barátnak, nem tudom. De ez olyan jó volt! Akkor aztán nem volt olyan madár, amit ne tudtam volna megfogni a boldogságtól. Mert a barátok, az nagyon fontos.

Aztán levittem őket, és a legjobb borokat mutattam meg: 15-től 73 éves korig itt jöttek és segítettek. Egymás között mindent megszerveztek, én nekem csak itt a pincében kellett ügyködnöm, előkészíteni a dolgokat. Ilyen csak a mesében van, meg a régi közösségekben. Nehéz lett volna ezt megcsinálni bárhol máshol. Itt olyan emberek élnek, hogyha végigmegy a pincesoron, és húszból tizenöt nyitva van, akkor mind a tizenötbe behívják - hacsak nincs a gazda a szőlőben. És ha meghívják, fogadja el, mert nagy sértés a visszautasítás.

Hisz abban, hogy az ember határozottan egy irányba halad, és egy bizonyos pontra el kell jutnia? Úgy gondolom, hisz ebben, ha egy hónapnál előbbre nem kell gondolkodnia.

Csak a magam nevében: a célig vezető út több boldogsággal tölt el, mint maga a célba érés. Most azt mondom a teraszon ülve, hogy nagyon jó dolog harcolni. Már lehet, hogy mást mondanék, amikor a szőlőben szombaton vagy vasárnap este nyolcig dolgozom. De itt és most ez a véleményem.

Csörnyeföldön mi lehet a cél, ahová az út vezet?

A cél pontosan az - és fölemelő volna, ha én lehetnék ennek a követe -, hogy visszaállítsuk ennek a kis földdarabnak a régi hírét. Gyönyörű, virágzó szőlőlrultúra volt itt Trianonig, és utána is ragyogó, országszerte, Pannónia-szerte híres borokat teremtek a csörnyeföldi domboldalak. Akkoriban rengeteg horvátnak volt szőlője. Feljártak a Muraközből szőlőt művelni, s vitték haza a bort. Még a második világháború után is megmaradtak birtokukban, egészen 1948-ig, amikor Tito lett a láncos kutya. Még ezután is jártak át, jósok bort elvittek, de lassacskán minden akácossá változott meg dzsumbujjá. Pedig annak előtte asztalterítőnyi megműveletlen terület sem volt.

A politika azonban másként gondolkodott, és nem volt borcentrikus. Ma hamisítatlan dzsungel minden. Egy-két barátommal most próbáljuk megmutatni, hogy ennek a borvidéknek helye van. Ez az egyik cél. A másik az, hogy ezt az icike-picike birtokot felfejlesszük addig, amíg kezelhető, amíg akkora, hogy csak a legjobb területeken termel. Lehetőleg úgy, hogy megpróbáljuk magunk felépíteni, és el tudjunk hárítani egy most nagyon szükséges tőkeinjekciót. Az a cél, hogy itt egy tízhektáros ragyogó birtok legyen nagyon szép borokkal a termőhely dicsőségére.

Nem okoz feszültséget, hogy miközben úgy él, ahogyan arra nagyon sokan vágynak, csak nagyon kevesen ismerik a pincében ragyogó borokat?

Nekem nem okoz. Van néhány barátom, akik mértékadókörnek számítanak, és nekem az elég, hogy elmondják véleményüket a borról. Nekem nem hiányzik, hogy ott legyen a borom ebben vagy abban az étteremben.

De hát azért dolgozik, hogy a bor ismert legyen a gasztronómiában!

Persze így van, mert valóban szép, hogy mi itt kóstolgatjuk a bort, meg minden, de valóban el is kellene adni. Azt hiszem, hogyha valóban jó bort fogok csinálni, az könnyen eladja majd magát. Eddig autodidakta módon, egyetemi tankönyvekből és ampelográfiákból képeztem magam, és a kép lassan összeállt. A finomhangolások azonban még visszavannak. A technológiai háttér pedig... hát igen. A "szegény ember vízzel főz" fejezetben áll az, hogy a technológia az, amikor korán reggel szüretelünk, hogy hideg must legyen. Az irányított erjesztést én úgy tudom megvalósítani, hogy a 10-12 fokos pincében erjesztem a mustot. Talán eljön majd az idő, és egy kis digitális szerkezettel irányítva acélhordóban teszem majd ugyanezt. Mert erjeszteni előbb vagy utóbb acéltartályban kell, ám a fahordó elhagyhatatlan. Nem tudom elképzelni, hogy itt egy nagy és emlékezetes bort, ami kései szüretből származik, amelyik robusztus, ugyanakkor mégis kedvesen illatos, azt fahordó nélkül lehessen iskolázni. Jaj, mit szenvedtem itt télen, hogy engedtem le a hideget a pincébe, hogy 4-5 fokra hűljön, és borkőre stabil legyen a bor! Itt őriztem éjszakánként a nyitott ajtót! Acéllal persze mindez csak egy gombnyomás.

Túl a technológián, hol van még nagy fejlesztési lehetőség?

Csakis a szőlőben, és ez egy nagy dilemma. Végig kell játszani mindent azokkal a fajtákkal, amik régen daloltak itt az uradalmi szőlőkben. Uradalmi vincellérek már nincsenek, de egy-kettővel még tudtam beszélni arról, hogyan viselkedne itt a rizling, a furmint, a sárga muskotály. A termesztéstechnológia, a kései szüretek, a botrytis vagy töppedés kérdése, szóval az alapanyag - mekkora kérdések ezek! Az alapanyagot csak el lehet rontani, hozzátenni nem lehet. A borászat ott kezdődik, amikor a telepítésnél a markoló belemar a szűzföldbe.

Mit írna a bora hátcímkéjére, ha csak ott tudná megszólítani a fogyasztót?

Nehéz olyanra vállalkozni, amin még soha nem gondolkodtam el. Ugye, most arról beszélünk, amikor pár sorban fel kell írni ezeket a sztrereotip szövegeket. Na oda bármit lehet írni, de ha a bor nem beszél magáért, akkor meg minek. Nem tudom. Én nem tartom fontosnak, hogy ott egy háromsoros hitvallást írjon az ember.

Milyen a kapcsolata a helyi szakmával?

Nem tudom, hogy fogad a szakma, mert tényleg nem tudom, de gyanítom, hogy okoztunk egy kis meglepetést. A Balaton melléke borversenyen ugyanis ez a kis terület - ami egy-két százaléka az egész borvidéknek - az érmek 60-70 százalékát, a nagy aranyérmek 100 százalékát hozta el. Százszor képzettebb borászok vannak másutt, de ez kétszázszor jobb terület amazoknál. Ha a szakma bölcs, akkor csodálkozik, ha nem, akkor irigykedik.

Mitől olyan jó ez a terület?

Egyrészt a klímától. Itt van a Zalai-dombság vége, ahol az beleborul a rónába, a Muraközbe. Ezek a domboldalak élvezik a síkságról nekikütődő meleget és párát. A napfényes órák száma nálunk ugyanannyi, mint az úgynevezett szubmediterrán vörösboros termőhelyeken, miközben 800-900 milliméter csapadékunk van. Ez egészen pontosan azt jelenti, hogy itt nem többször esik az eső, hanem több eső esik. Amikor kezdetben válogattam a területeket, megláttam itt egy 20-25 éves fügefát, ami normál évben kétszer, jó évben háromszor terem. Na akkor eldöntöttem, hogy ebben a kis erdőtől védett félkaréjban a hegytetőn szőlő lesz.

Na és el ne felejtsem ezt az áldott pannon agyagot, amibe hol barna erdőtalaj, hol kavicsréteg vegyül. Itt nincs szárazság, az agyagnak hála itt még a legaszályosabb évek sem okoztak bajt. Van tehát vizem, pannon agyagom, meg melegből is van bőven, és így még az illatos fajtáknál is be lehet várni a teljes érést, mert nem oxidálódnak el az aromaanyagok.

Abban, amit elmondott csak felsejlik a vörösbor gondolata is, vagy tévednék?

Ez egy csiklandós kérdés, mert errefelé nincs meg a felkészültség meg a szokások a vörösborkészítéshez. Nem igazán van rögzítési alap. Lentebb, Lendva környékén kóstoltam vörösborokat. Igazán tisztességes borok voltak, de nem csettint rájuk egy nagyot az ember.

Csakhogy az Lendva környékén van, mi meg Csörnyeföldön vagyunk.

Hát ez az! Ha módomban állna, biztosan itt állna egy hektár pinot noir. Mint ahogy itt is állt az uradalmi szőlő tetejében. A régi vincellérek szerint dalolt is az a bor! De nem áll módomban, hogy kísérletezzek. Persze az is igaz, hogy nem lenne attól még biztos a siker, ha ma én is olyan bort készítenék, mint a régiek. Mindenesetre az a tervem, hogy a vörcsöki hegy tetejében, ott a vörös, kövecses talajon, lesz még nekem pinot noirom. Ezt még senkinek nem mondtam el, de most attól tartok, kitudódik.

Nagy baj lesz?

Nem. Akkor lesz baj, ha nem jön be. Szóval, szóval.. borász vagy nem borász valaki, szégyenkezni nem valami jó dolog.

Beszéltünk furmintról, olaszrizlingről, pinot noirról, de nem került szóba a szürkebarát meg a tramini, amikkel ma is foglalkozik.

A tramini itt nagyon sokat tud. Meg lehet kockáztatni a novemberi szüretet is, mert nem kell félnem, hogy elszállnak a savai, mint a sokat tapogatott jégcsap. A szürkebarát meg az én egoizmusom, nagyon szeretem. Minden évben 20 cukorfok felett szüretelek - persze ki is várom, amíg nem lesz annyi. Ez általában október első dekádját jelenti. Most is bírta a szőlő, és nem is kellett volna szüretelnem, még november elején sem. Csakhogy az ég madarai nem vetnek és nem aratnak, mégis szépen énekelnek. Nekem meg elénekeltek jó pár mázsa szőlőt.

Hogyan viseli el a család a hegyhez fűződő szerelmét?

Eleinte nagyon nehezen bírták. Mert a nagy szerelem sok időt kíván. S azon túlmenően, hogy az összes pénzünk ebbe ment - és ebbe megy ma is -, mindig egy holtfáradt ember zuhant az ágyba, aki csak annyit kérdezett, hogy mi volt az iskolában, és tud-e valamit segíteni a leckében. De ezt az utóbbit már nem gondolta komolyan. Ma viszont már észre-észreveszem a lányokban a kíváncsiságot és néha a büszkeséget is. A feleségem? Hát hasonlóan nehéz idők voltak az elején, de ahogy a borok kezdtek egyre szebbek lenni, most már ő is látja, hogy ez lesz a mi közös utunk.

Minden nagy tervű ember mellé kell egy feleség?

Egy végtelen türelmes feleség. Azt mondják, aki egy szőlőtermelő mellett kibír egy életet, az minden bűne ellenére a mennyországba fog kerülni. Ez biztos így van, ezt már én is látom.

BUSSAY LASZLÓ

Született: 1958. 06. 04. Gyermekek: Dorottya, Bianka Tel.: (20) 9832-338

8872 Muraszemenye, Béke utca 8.