Derékhegy, a szépülő zalai szőlőhegy

Alapavetően nem hiszek a világfajták hazai jelentőségében. Vörösek terén sem, de fehérek terén még úgy se. Nem hiszem, hogy egy magyar Chardonnay vagy Sauvignon Blanc - legyen akármilyen jó – bármiféle áttörést vagy komolyabb visszhangot keltene a hazai vagy pláne a nemzetközi boréletben. Még csak nem is kell Chablis-t vagy Sauternes-t inni, ha etalonra vágyunk... Hisz az alma azóta sokkal messzebb esett a fájától, és olyan új titánok, mint Chile vagy Ausztrália sokszor már most lesöpri az asztalról a legnívósabb óvilági mintákat is. Mégis időről-időre én is belebotlok egy-egy tehetséges hazai borász igazi különlegességébe, melyek mosolyra húzzák a számat és igazolják, hogy a sokat próbált világfajtákban az a jó, hogy mindig tudnak újat mutatni. Ezek bizonyítják, miért is nem kizárólag furmintokból, rizlingekből kell, hogy álljon a képlet. Ilyen nagy föleszmélés volt Takács Lajos édes Sauvignonja, és ilyen a Landord immár második kiadása is.
Már első évjárata óta igazi chardonnay-etalon hazánkban a Landord. Márpedig ezt kevés magyar bor mondhatja el magáról, hogy világfajta vonatkozásában ennyire erős lenne, és két év alatt így fölszívta volna magát a ranglétrán. Légli Ottón látszik, hogy teljes mértékben tisztában van ezzel, és úgy fest, teljes joggal lehet büszke nagy presztizsű csúcsborára. Azt 10x is meggondolom, melyik bort viszem a család színe elé az ünnepi asztalra. Ott hibának helye nincs. 2009 tavaszán a 2006-os bor egyértelmű sikert aratott. Így Szentestére, a hal mellé megkockáztattam a 07-es utódot, melyről még hangosabb ódákat zengenek a kortársak. Lássuk a tapasztalatokat időrendben.

Folytatás a Táncolómedve.hu