"És ahogy látta a szemei előtt a fákat elgondolkozott. Mire megnőnek, lombot eresztenek: eltelik az idő, munkával, rendre. S az idővel együtt elmúlik a világ is, ez a zaklatott, békétlen, szomorú világ és a fákkal együtt másik világ nő fel. Aki majd abban a világban él, s jár ezek alatt a fák alatt, az békés, szabad és boldog ember lesz megint, mint amilyenek a régiek voltak. Akik olyan fáról szedhették a gyümölcsöt, s olyan fák árnyékában pihentek, amit apáik ültettek, s nagyapáik, küzdelmes időkben mindig. S arra gondolva, hogy majd akik az elültetett fa gyümölcséből esznek s árnyékába járnak, leszüretelik a küzdelmek árát, amit őseik vívtak a világgal. Így van ez, gondolta, egy-egy nemzedék ültet, fát, eszmét, gondolatot, hogy sok nemzedéknek ne legyen gondja ezzel. Hogy aki azután jön, készen kapjon otthont, házat, árnyékos kertet, termő gyümölcsöst.
S úgy vegye ezt, mint természetes dolgot. Az élet ajándékát, mely ingyen való s a szépségért cserébe mit se kíván. Még annyit se, hogy gondtalan percében aki a kertet nézi s a különböző fákban gyönyörködik, arra gondoljon: milyen is lehetett az élet annak, aki ezt a dombot kopáran lelte, s mit érezhetett, mikor beültette fákkal. Fákkal, melyekről tudta, hogy túlélik őt s a rügyekre akasztott gondolatot fölemelik magasra s átmentik késő nemzedékeknek. Ilyeneket gondolt. És elképzelte Gábort, mikor majd itt jár szakállasan, s a felnőtt fák között új gyermekek játszódnak búvócskát (...).É s Gábor és a gyermekek, aztán majd azoknak a gyermekei, s az unokái is: érezni fogják, anélkül, hogy tudnának róla, mindazokat az érzéseket, amiket most itt a fákkal együtt a domboldalba széjjelültetnek. Látni fogják a karcsú nyíreket és olyankor egy percre meghatódnak, s ha bosszúság van a szívükben, elcsöndesedik. Látni fogják az egyenes törzsű nagy kőriseket s ha félelem volt bennük, megszűnik ettől. Állani fognak a fenyők alatt és friss szagukat beszívják, erősek és jókedvűek lesznek, s tudni se fogják, hogy ez mind örökség. Örökség. Nagyobb örökség, mint a szántóföldek, a rétek és legelők, erdők és kaszállók. Nagyobb örökség, mint a nyájak és gulyások, istállók, csűrök és minden egyebek. Mert a legnagyobb örökség, amit adni lehet utódnak, az otthon. Egy ház, akármilyen ház. De amelyiknek a falát aggódás, szeretet, gondoskodás és a jövendők bizakodó hite emelte föl. És fák. Amiket nem azért ültetett valaki, hogy hasznukat lássa. Nem is azért, hogy önmagát múlassa velük. Hanem azért, mert szépségre és jövendőre gondolt, békességre gondolt és a lelke tele volt derűvel. És ültette egyszerűen azért, mert szerette a fát, s a fákon keresztül akarta elmondani mindazt, ami az otthonnal kapcsolatban felgyűlt benne s amiket szavakba önteni nem tudott.
Állt a fal mellett. Nézte a fenyőket, az öt kicsi fenyőt, melyek már embermagasságig értek s maholnap átnéznek a ház feje fölött és aki messziről meglátja őket, tudni fogja, hogy mi van alattuk. Nézte a gyümölcsfákat és mintha az asszony lelkét látta volna bennük: a rendet és a pontosságot, a hasznot és a kötelességet, ami az életet előreviszi.
Az asszony ezt adja örökségül. És ő? Ő csak haszontalan fákat. De, aki alattuk jár, békés lesz és megelégedett. Aki nézi őket, megcsendesül és csupa szépet lát majd a szeme. Szépek lesznek a fák. Szépek. Mert haszontalanok. Mert nem kíván tőlük semmit az ember, csak, hogy ott legyenek, árnyékot adjanak, illatosra szűrjék a napfényt, susogjanak, madárfészket ringassanak és ágaik között úgy nézzen szét a szem erre a hullámos dombvilágra, mint Isten szép kertjére, ami örömet terem. "
| < Előző | Következő > |
|---|
