Az ember nem rájön valami lényegesre, hanem megsúgják neki odaföntről. Aki ezt tudja, lehajtja a fejét, és azt mondja, megsúgták. Nincs a földön semmi sem ok nélkül...
Bussay László

Netbirtok

Egy kis menedék a szőlőhegyen. Ez a kis netbirtok újjá akarja éleszteni a régi szőlőhegy világát. Újjá akarja építeni a ledőlt bástyákat, az enyészet világát, hogy újra élettel teljen meg a hegy, s a pince. Emlékezni, s újra átélni szeretne egy régi értékrendet. E sorok írója egy műegyetemet végzett srác, aki a jövőben a borral is szeretne foglalkozni.

Egy régi borvidék a történeti Zala megyében II.

A fenti adatokat az országos és a Zala megyei átlagokkal összehasonlítva nagy eltérések tapasztalhatók a Tenke-vidéki települések javára. Egyenként és együtt is az országos adatoknál (10,4 akó/h ) kétszer-két és félszer, a megyeinél (14,5 akó/h) 40–50 százalékkal több bort produkáltak egy kataszteri holdra számítva. A termésátlagokat pozitívan befolyásolta a területen jellemző, a Kárpát-medence belső részein mértnél nagyobb csapadékmennyiség.

A szőlőtermesztés-borászat jelentőségének egyik érdekes bizonyítéka, hogy Alsólendván – ahol járásbíróság, telekkönyvi hivatal, adóhivatal, körjegyzőség, posta és távirda, pénzügyőrség, csendőrség és erdőgondnokság működött – 1875-ben mértékhitelesítő hivatalt alapítottak. A hivatal feladata volt az akóról az akkori új űrmértékre – a literre és a hektoliterre – áttérve a boroshordók hitelesítése. Alsólend-ván 1875-ben 3500, egy évvel később már hatezer, 1877-ben 10 000 darab hordót hitelesítettek. A hitelesített hordók legnagyobb hányadát a 200–500 liter közötti, egy hektoliteres és az ennél kisebb hordók tették ki. Öt hektoliteres hordónál nagyobbat évente csak 2–3 darabot hitelesítettek. A hordók űrtartalma a szőlőterületek nagyságához és a termesztett szőlők megoszlásához igazodott, a szétaprózott szőlők többféle színű terméséhez nem volt szükség 10–20 hektoliteres hordókra.

A szőlőtermesztés-borászat Tenke-vidéki jellemzőit ismerve az öt település lakói tehát helyesen döntöttek, amikor az erdőtől elhódított, nagy lejtőszögű, kedvező kitettségű domboldalakra szőlőket ültettek. Ezt a virágzó szőlőtermesztést szakította meg a filoxérajárvány, amely Nyugat-Európából kiterjedve 1875-ben érte el Magyarországot.

A szőlőtermesztő vidékeken filoxéra ellen védekező egyesületek alakultak, amelyek az állami támogatás, törvényi szabályozás mellett a szőlőtermesztés helyi modernizációjában is fontos szerepet játszottak. Így történt ez a Tenke-vidéken is, ahol Alsólendván 1892-ben kezdődött meg az egyesület szervezése, amelyet „a magas minisztérium 64341/VI.a 1893. szám alatt jóváhagyott” (Alsó-Lendva, 1896. 54.).

Az „Alsó-Lendva vidéki Phylloxéra és Peronospora Elleni Védekező Egyesület” elnöke Szmodiss Viktor járási főszolgabíró volt, aki „egy nagy értekezletet hivott össze azon czélból, hogy a védekező egyesület megalapitását kezdeményezze. Terve az volt, hogy a közeli Muraközben állittassék fel egy megfelelő amerikai vesszőtermelő anyatelep, a melyből annak idején Alsó-Lendva vidéke a szőlők reconstructiójához szükséges vesszőmennyiséget beszerezhesse. A véletlen sajátszerü játéka ugy hozta magával, hogy ép azon a napon, a mikor az értekezlet egybehivatott, a tapolczai állami szőlészeti és borászati felügyelő vidékünkön átutazva, itt is a phylloxéra jelenlétét constatálta, minek következtében az értekezlet a telepet Alsó-Lendván felállítani határozta” (Alsó-Lendva, 1896. 54.).

A telepen 3 kat. holdon Riparia portalis, Vitis solonis és Rupestrio monticola vesszőket termesztettek. Az egyesület működését a herceg Eszterházy-uradalom is támogatta azzal, hogy 12 évre 4 kat. hold területet engedett át szőlőtelepnek, és nagyobb mennyiségű karót, valamint pénzsegélyt adott. A megyei gazdasági egyesület pénzügyi támogatása, az állami segély és a tagdíjak elegendőek voltak a kiadások fedezésére. Az egyesület a tagok szakismereteinek bővítésére évente váltakozva fás és zöldoltási tanfolyamot tartott, és 1894-ben tanulmányutat szervezett a Balaton-felvidékre. Az oltványtelepet a következő évben egy kat. holddal kibővítették, s évi 120 000–200 000 darab vessző eladását tervezték. A vadvesszőket 50 százalék kedvezménnyel, az oltványokat napi áron értékesítették a tagság körében, a védekezés elősegítésére nagy mennyiségű rézgálicot szereztek be. A tapolcai vincellériskolába évente két tanulót küldtek az ott elnyert alapítványi – vagyis tandíjmentes – helyekre. Minden község határában mintaszőlő kialakítását tervezték, hogy ezzel segítsék a vidéken a szőlőrekonstrukció folyamatát.

A munkálatok eredményeként 1895-ben már csak három falu határában maradt parlagon szőlőterület, amely a Tenke-vidéki szőlők 2,6 százaléka volt, ugyanakkor a Zala megyei parlagszőlők aránya megközelítette a 20 százalékot. Az öt településből Alsólendván csökkent a szőlő területe és aránya, Hosszúfaluban stagnált, a másik háromban nőtt. A növekedés Lendvadedesen volt a legnagyobb, az új telepítésekkel együtt a falu határának 15 százalékát szőlőműveléssel hasznosították.

Az állam által támogatott szőlőrekonstrukció következtében a Tenke-vidék olyan településeinek területén – Gosztolán és Lentiben – is létrehoztak új ültetvényeket, ahol a filoxéra előtt nem foglalkoztak szőlőtermesztéssel. Ennek eredményeként a termő szőlők területe 900 kat. hold fölé emelkedett (3. táblázat).

A filoxéra pusztítása, majd a rekonstrukciós munkálatok megkezdése közvetlenül hatott az öt település népességére, hiszen megélhetésük a szőlőtermesztéstől függött. A nagyobb határú és népességű Hosszúfalu és a többféle megélhetést biztosító Alsólendva kevésbé volt kiszolgáltatva, mint a kicsi területén nagy arányban szőlővel foglalkozó Lendvadedes. A gyökértetű elleni védekezés, az oltványtelepek létesítése, majd az új ültetvények telepítése nagyon élőmunka-igényes volt, gépek hiányában a földmunkákat is emberek végezték, így rövid idő után ismét nagyszámú napszámost, az ültetvények gondozására sok vincellért foglalkoztattak a Tenke-vidéki szőlőkben. Az Alsó-Lendva nagyközség milleneum emlékkönyvében név szerint nyilvántartott betelepült vincellérek egyharmada a filoxéra előtt, kétharmada a szőlőrekonstrukció éveiben költözött a településre. A beköltöző vincellérek jelentős hányada nem magyar anyanyelvű volt, hanem a járás nyugati feléből érkezett földnélküli vend-szlovén. A bevándorlás következtében a Tenke-vidéki településekből Alsólendván, Csentén és Hosszúfaluban megváltozott a népesség etnikai összetétele, 1910-ben a járási székhelyen az összlakosság egytizede, Csentén csaknem egyötöde, Hosszúfaluban 27,4 százaléka vend-szlovén volt. A szőlőmunkások nagy része nem a települések belterületén, hanem a szőlőhegyeken telepedett le, ahol a dűlőutak mentén „utcák” alakultak ki. Az első világháború előtt Alsólendva népességének negyede külterületi lakos volt, s közülük több mint 400 fő élt a Lendva-hegyen. Csentén a falu lakóinak negyede, Hosszúfaluban harmada egész évben a szőlőkben lakott. A vend-szlovén betelepülés eredményeként a Lendva-hegy lakóinak 60 százaléka, a csentei szőlőhegyen élők több mint 30 százaléka, Hosszúfaluban a hegyen élők több mint fele vend-szlovén anyanyelvű volt. A bevándorlás Völgyifalut és Lendvadedest nem érintette, ott a magyarság aránya 98–100 százalék maradt, és a szőlőhegyi kitelepedés is szórványos volt.

Zala megyében és azon belül a Tenke-vidéken az agyagos talajok domináltak, így a rekonstrukció folyamán nem csak a homokos területeken telepítettek új szőlőket. A helyi adottságok miatt volt fontos a vadalanyba való fás és zöldoltás elterjesztése, hiszen így a szőlők gyökeres része vad maradt, amely megakadályozta a gyökértetű pusztítását.

Az állami támogatással végrehajtott ún. „első nagy szőlőrekonstrukciónak” másféle következményei is voltak. A kormányzat a kárvallottakon kezdetben adóelengedéssel segített, majd adómentességgel új telepítésre ösztönözte a szőlőbirtokosokat. Mivel az adópolitika sem lendítette elő a telepítést, 1896-ban az anyagi támogatás eszközéhez folyamodtak. A törvényhozás ekkor kedvezményeket biztosított a szőlőtelepítést kölcsönökkel támogató pénzintézeteknek. A kölcsönöket 15 évre adták, és a törlesztést csak az új telepítések termőre fordulása után kellett megkezdeni. A kölcsönakció következménye, hogy a filoxéra után a szőlőbirtokok megoszlása jelentősen eltért a korábbitól. Míg a filoxéra előtt a kis- és törpebirtokosok kezében volt a szőlők legnagyobb része, utána ezek részesedési aránya csökkent. A paraszti birtokosok tekintélyes része ugyanis idegenkedett a pénzintézeti kölcsönöktől, s így az akció kedvezményeit nagyrészt földbirtokosok, továbbá különféle polgári és értelmiségi rétegekből származó új és régi szőlőtulajdonosok – például zsidó borkereskedők – vették igénybe. Ez utóbbi rétegek – főként a minőségi borokat adó vidékeken – felvásárolták a telepítésre anyagi eszközök hiányában képtelen törpebirtokosok volt szőlőit. Így a történelmi borvidékeken jelentős szőlőbirtok-koncentráció játszódott le.

Zala megyében a fenti folyamat a Balaton-felvidékre volt jellemző. A csopaki, badacsonyi borvidéken a balatonfüredi, a tapolcai zsidó borkereskedők voltak a koncentrációs folyamat fő szereplői. A vizsgált térségben az Eszterházy-uradalom dominanciája miatt a szőlőbirtok-koncentráció kisebb jelentőségű volt. Bár Alsólendva népességében a zsidók aránya 15 százalékot tett ki, a közösség tagjai főként nem borkereskedelemből éltek, hanem orvosok, ügyvédek, iparosok és vegyeskereskedők voltak, vagy éppen az uradalomban számvevőként, tiszttartóként dolgoztak.

A filoxéravész okozta megrázkódtatásból a magyarországi szőlőkultúra magasabb fokra lépve került ki. Új és nemesített fajták terjedtek el, amelyek egyúttal megkövetelték a termelési technikák javítását, változtatását is. Az újratelepítések során vált általánossá a forgatásos telepítés, a rendszeres trágyázás, a tőkék őszi betakarása, a metszési módok megváltozása, a többszöri kapálás.

A szőlőtermesztésnek településszervező hatása is volt, mert a rekonstrukciós folyamat során a szőlőhegyekre kiköltözött vincellérek a 20. században önálló településekbe szerveződtek. Így alakult ki Alsólendva szőlőhegyein Lendvahegy, Hosszúfalu szőlőhegyein Hosszúfaluhegy. Ez a jelenség Magyarországon nem egyedülálló, hiszen a Keszthelyi-hegység területén Cserszegtomaj vagy a Balaton-felvidéken Ábrahámhegy hasonló módon jutott el az önállóságig.

Az országos folyamatokban szőlőtermő területenként egyéni jellemvonások is kialakultak.

A Tenke-vidéken is lezajlott a szőlőtermesztés modernizációja, de a talajadottságok és az Eszterházy-uradalom léte a történelmi borvidékektől eltérő sajátosságokat eredményezett.

Mohos Mária Korunk folyóirat 2008. szeptember

IRODALOM


Burucs K.: Filoxéravész Magyarországon. História, 1998. 5–6.

Fényes E.: Magyarország geographiai szótára. Pest, 1851.

Filep A.: Szőlőhegyi településtörténet a 18–19. században. In: Benyák Z.– Benyák F. (szerk.): Borok és korok. Bp., 1999. 155–168.

Friss N. – Pataki K. (szerk.): Alsó-Lendva nagyközség milleneumi emlékkönyve. Nagykanizsa, 1898.

Keleti K.: Szőlészet. Első rész. Magyarország szőlészeti statistikája. Bp., 1875.

Mohos M.: Vállalkozók-borkereskedők. In: Vállalkozó polgárok a Dunántúlon a dualizmus korában. Veszprém, 1995. 140–148.

Pécsi M. – Balogh J. – Ringer Á.: A Zalai-dombság domborzatának hatása a földhasználatra. Földrajzi Közlemények, 1986. 42–56.

Történeti statisztikai kötetek. Szőlőtermelés. Községsoros adatok. Bp., 1986.

Varga S.: A Lendva-hegyi bortermelés. Győr, 1993.

A Magyar Korona Országainak mezőgazdasági statisztikája. I–V. Bp., 1857–1900.

A Magyar Korona Országainak 1910. évi népszámlálása. I. Bp., 1912.