Ma Magyarországon Zala nem tartozik a kiemelkedő hírű szőlőtermő területek közé. A történeti Zala megye azonban több olyan kiváló termőhelyi adottságú borvidékkel büszkélkedhetett, melyek miatt az országos rangsorban előkelő helyet foglalt el a filoxérajárvány előtt.
A termett bor mennyisége tekintetében a 47 vármegye rangsorában az 1861–1872 közötti évek átlagtermése alapján – 258 900 hl – Zala a második helyet foglalta el, megelőzve Temes, Baranya és Tolna megyéket. A fenti mennyiség az országos átlagtermésnek 8,6 százaléka, a dunántúlinak 23 százaléka volt. Egy présre 19 akó bor jutott, ez a megyék rangsorában a 3–4. helyet jelentette.
A termett bor mennyisége tekintetében a 47 vármegye rangsorában az 1861–1872 közötti évek átlagtermése alapján – 258 900 hl – Zala a második helyet foglalta el, megelőzve Temes, Baranya és Tolna megyéket. A fenti mennyiség az országos átlagtermésnek 8,6 százaléka, a dunántúlinak 23 százaléka volt. Egy présre 19 akó bor jutott, ez a megyék rangsorában a 3–4. helyet jelentette.
A történeti Zala vármegyében a csopaki és a badacsonyi borvidék volt a leghíresebb, mellettük a Tenke-vidék nem tartozott az országosan ismert borvidékek közé. Az ott kialakult települések gazdaságában, az ott élő emberek életében azonban a szőlőtermesztésnek mindig nagy jelentősége volt, az élet ritmusát alapvetően befolyásolták a szőlővel-borral kapcsolatos tevékenységek.
A Tenke-vidék a Zalai-dombságtól az Alsó-Kerka észak–déli irányú völgyével leválasztott alacsony dombsági táj, amely meredek lejtőkkel emelkedik ki a környezetéből. Határai: északon a Lenti-medence, keleten a Kerka, délen a Lendva, nyugaton a Kebele-patak. Legmagasabb pontja, a Nagy-Tenke 332 méter a tengerszint felett.
A terület eróziós dombság, közepesen és erősen tagolt. Az évi csapadékmennyiség 800 milliméter feletti, az évi középhőmérséklet a délies lejtőkön 1–1,5 Celsius fokkal magasabb (10–11 şC), mint az északi peremeken (9,6 şC). A dombhátakon és a meredek lejtőkön, mély völgyekben agyagbemosódásos barna erdőtalaj, erdőtalaj eredetű lejtőhordalék és pszeudoglejes barna erdőtalaj képződött. Természetes növénytakarója az elegyes (tölgy)erdő volt, a 19. század második felében ennek jelentős részét már kiirtották. A korábbi erdők helyén – a dombság peremén és a völgyekben – szántóföldi növénytermesztés, a délies lejtőkön pedig szőlő- és gyümölcstermesztés alakult ki.
A települések közül Alsólendva és Hosszúfalu a Lendva-sík és a dombsági terület találkozásánál 160–170 méter tengerszint feletti magasságú árvízmentes térszínen jött létre, ahol fontos útvonal haladt a Mura-völgy peremén északnyugat–délkeleti irányban. Csente (231 m) és Völgyifalu (166 m) a Lendva-sík felé futó észak–déli irányú völgyekbe települt, Lendvadedes pedig a Lenti-medencébe nyíló kis völgyek találkozásánál alakult ki 205 méter tengerszint feletti magasságon.
A terület tradicionális központja Alsólendva, amely a polgári közigazgatás megszervezéséig mezőváros volt, az Eszterházy hercegek alsólendvai uradalmának és Zala vármegye egyik járásának teljes értékű székhelye.
„Lendva (Alsó), (Unter-Limbach) magyar m. város, Zala vmegyében, a Lendva mellett: 838 kath., 7 ref., 73 zsidó lak. Ékességére szolgálnak: a hegyen épült nagy várkastély, a kath. paroch. templom, postahivatal s más urasági épületek. Szőlőhegye nagy kiterjedésü. Országos vásárja, melly october 28-án tartatik, különösen szarvasmarhára nézve híres. Feje a h. Eszterházy egyik uradalmának, mellyet hajdan a hatalmas Bánffy nemzetség birt. Némellyek úgy vélekednek, hogy a város hajdan római gyarmat volt, s Lindaviának neveztetett.” (Fényes II. 1851. 22.)
A falvak közül Csente, Hosszúfalu és Völgyifalu szintén az alsólendvai uradalomhoz tartozott, tehát Eszterházy-birtok volt, Lendvadedes pedig közbirtokossági tulajdonban volt.
Az öt település határában a filoxérajárvány előtt 1873-ban összesen 753 kh. és 1519 négyszögöl területen termesztettek szőlőt, amelynek 46 százaléka az alsólendvai birtokosok tulajdonában volt. Lendvadedesen és Völgyifaluban birtokolták a legkisebb szőlőterületeket, 7, illetve 13 százalékot. Az összes szőlőbirtokos száma 2200 felett volt, egy birtokosra 544 négyszögöl – vagyis alig több mint 2 kapás – terület jutott. A szőlőterületek elaprózottsága településenként eltért, Alsólendván az átlaghoz hasonló, Csentén, Völgyifaluban nagyobb, Hosszúfaluban és Lendvadedesen pedig az átlagnál kisebb terület jutott egy szőlőtulajdonosra.
A szőlő részesedése az összes területből az öt település átlagában az országosnak csaknem ötszöröse volt, de egyenként jelentős eltéréseket mutatott. Hosszúfaluban és Völgyifaluban a szőlő aránya 10 százalék alatti, a másik három településen e feletti, a legnagyobb Alsólendván, ahol csaknem 15 százalék, az országos átlagnak több mint hétszerese (1. táblázat).
A szőlőbirtokosok számát a települések össznépességével összehasonlítva valószínűsíthető, hogy mindegyik településen voltak „külső” – vagy korabeli szóhasználattal „extraneus” – máshol, lakó szőlőtulajdonosok, bár településenként eltérő arányban. (Alsólendván 80 százalék, Csentén 53 százalék, Hosszúfaluban 61 százalék, Völgyifaluban 65 százalék). Ugyanakkor a jelentős szőlőterületekkel rendelkező falvak lakói egymás területén is birtokosok voltak: Alsólendva szőlőhegyén 43, Hosszúfalu-hegyen 30, Csentén 4, Völgyifaluban 9 szőlőtulajdonos a másik három településen lakott. Lendvadedesen ezzel a jelenséggel nem találkozhatunk, mert a falu a Tenke-tönk ellentétes oldalán fekszik, ahova csak a hegyen átkelve lehetett volna eljutni. Az extraneusok között nagy számban voltak a Muraköz településein, az alsólendvai járás vend-szlovén falvaiban, valamint a Hetés és a Kerka mente településein élők is, akik – mivel lakóhelyük környéke nem volt alkalmas a szőlőtermesztésre – igyekeztek a legközelebbi szőlőtermő vidéken birtokot szerezni.
A filoxéravész előtt a Tenke-vidék öt településén több mint 21 000 akó bor termett, ennek csaknem 40 százaléka vörös, 31 százaléka fehér és 30 százaléka siller volt. A fehérbor aránya a Zala megyeihez hasonló, de fele az országos átlagnak, a vörösbor a megyei átlagnak tizenötszöröse, az országosnak csaknem két és félszerese, a siller pedig az országosnál több, a Zala megyeinek kevesebb mint fele.
A termett bor szín szerinti megoszlásában településenként nagy különbségek alakultak ki. A fehérbor Alsólendván, a vörös Lendvadedesen, a siller Csentén volt a legnagyobb arányú. Komoly specializációra enged következtetni, hogy Lendvadedesen a termett borok több mint 70 százaléka vörös volt. Valószínű, hogy a helyi adottságok a vörös borszőlők termesztésének kedveztek, s a helyi termesztők ehhez alkalmazkodva helyesen döntöttek az ilyen fajták mellett. A szőlőtermesztésre alkalmas területek és a megfelelő szőlőfajták kiválasztását bizonyítja az is, hogy az egy katasztrális holdra jutó bor mennyisége Lendvadedesen kiugróan nagy volt – 69,4 akó –, több mint kétszerese a falvak átlagának és háromszorosa az Alsólendva szőlőire jellemző mennyiségnek (2. táblázat). Ezek után érthető, hogy a szőlőtermesztésre nem alkalmas területű környékbeli falvak lakói igyekeztek szőlőket vásárolni az öt település határában.
A Tenke-vidék a Zalai-dombságtól az Alsó-Kerka észak–déli irányú völgyével leválasztott alacsony dombsági táj, amely meredek lejtőkkel emelkedik ki a környezetéből. Határai: északon a Lenti-medence, keleten a Kerka, délen a Lendva, nyugaton a Kebele-patak. Legmagasabb pontja, a Nagy-Tenke 332 méter a tengerszint felett.
A terület eróziós dombság, közepesen és erősen tagolt. Az évi csapadékmennyiség 800 milliméter feletti, az évi középhőmérséklet a délies lejtőkön 1–1,5 Celsius fokkal magasabb (10–11 şC), mint az északi peremeken (9,6 şC). A dombhátakon és a meredek lejtőkön, mély völgyekben agyagbemosódásos barna erdőtalaj, erdőtalaj eredetű lejtőhordalék és pszeudoglejes barna erdőtalaj képződött. Természetes növénytakarója az elegyes (tölgy)erdő volt, a 19. század második felében ennek jelentős részét már kiirtották. A korábbi erdők helyén – a dombság peremén és a völgyekben – szántóföldi növénytermesztés, a délies lejtőkön pedig szőlő- és gyümölcstermesztés alakult ki.
A települések közül Alsólendva és Hosszúfalu a Lendva-sík és a dombsági terület találkozásánál 160–170 méter tengerszint feletti magasságú árvízmentes térszínen jött létre, ahol fontos útvonal haladt a Mura-völgy peremén északnyugat–délkeleti irányban. Csente (231 m) és Völgyifalu (166 m) a Lendva-sík felé futó észak–déli irányú völgyekbe települt, Lendvadedes pedig a Lenti-medencébe nyíló kis völgyek találkozásánál alakult ki 205 méter tengerszint feletti magasságon.
A terület tradicionális központja Alsólendva, amely a polgári közigazgatás megszervezéséig mezőváros volt, az Eszterházy hercegek alsólendvai uradalmának és Zala vármegye egyik járásának teljes értékű székhelye.
„Lendva (Alsó), (Unter-Limbach) magyar m. város, Zala vmegyében, a Lendva mellett: 838 kath., 7 ref., 73 zsidó lak. Ékességére szolgálnak: a hegyen épült nagy várkastély, a kath. paroch. templom, postahivatal s más urasági épületek. Szőlőhegye nagy kiterjedésü. Országos vásárja, melly october 28-án tartatik, különösen szarvasmarhára nézve híres. Feje a h. Eszterházy egyik uradalmának, mellyet hajdan a hatalmas Bánffy nemzetség birt. Némellyek úgy vélekednek, hogy a város hajdan római gyarmat volt, s Lindaviának neveztetett.” (Fényes II. 1851. 22.)
A falvak közül Csente, Hosszúfalu és Völgyifalu szintén az alsólendvai uradalomhoz tartozott, tehát Eszterházy-birtok volt, Lendvadedes pedig közbirtokossági tulajdonban volt.
Az öt település határában a filoxérajárvány előtt 1873-ban összesen 753 kh. és 1519 négyszögöl területen termesztettek szőlőt, amelynek 46 százaléka az alsólendvai birtokosok tulajdonában volt. Lendvadedesen és Völgyifaluban birtokolták a legkisebb szőlőterületeket, 7, illetve 13 százalékot. Az összes szőlőbirtokos száma 2200 felett volt, egy birtokosra 544 négyszögöl – vagyis alig több mint 2 kapás – terület jutott. A szőlőterületek elaprózottsága településenként eltért, Alsólendván az átlaghoz hasonló, Csentén, Völgyifaluban nagyobb, Hosszúfaluban és Lendvadedesen pedig az átlagnál kisebb terület jutott egy szőlőtulajdonosra.
A szőlő részesedése az összes területből az öt település átlagában az országosnak csaknem ötszöröse volt, de egyenként jelentős eltéréseket mutatott. Hosszúfaluban és Völgyifaluban a szőlő aránya 10 százalék alatti, a másik három településen e feletti, a legnagyobb Alsólendván, ahol csaknem 15 százalék, az országos átlagnak több mint hétszerese (1. táblázat).
A szőlőbirtokosok számát a települések össznépességével összehasonlítva valószínűsíthető, hogy mindegyik településen voltak „külső” – vagy korabeli szóhasználattal „extraneus” – máshol, lakó szőlőtulajdonosok, bár településenként eltérő arányban. (Alsólendván 80 százalék, Csentén 53 százalék, Hosszúfaluban 61 százalék, Völgyifaluban 65 százalék). Ugyanakkor a jelentős szőlőterületekkel rendelkező falvak lakói egymás területén is birtokosok voltak: Alsólendva szőlőhegyén 43, Hosszúfalu-hegyen 30, Csentén 4, Völgyifaluban 9 szőlőtulajdonos a másik három településen lakott. Lendvadedesen ezzel a jelenséggel nem találkozhatunk, mert a falu a Tenke-tönk ellentétes oldalán fekszik, ahova csak a hegyen átkelve lehetett volna eljutni. Az extraneusok között nagy számban voltak a Muraköz településein, az alsólendvai járás vend-szlovén falvaiban, valamint a Hetés és a Kerka mente településein élők is, akik – mivel lakóhelyük környéke nem volt alkalmas a szőlőtermesztésre – igyekeztek a legközelebbi szőlőtermő vidéken birtokot szerezni.
A filoxéravész előtt a Tenke-vidék öt településén több mint 21 000 akó bor termett, ennek csaknem 40 százaléka vörös, 31 százaléka fehér és 30 százaléka siller volt. A fehérbor aránya a Zala megyeihez hasonló, de fele az országos átlagnak, a vörösbor a megyei átlagnak tizenötszöröse, az országosnak csaknem két és félszerese, a siller pedig az országosnál több, a Zala megyeinek kevesebb mint fele.
A termett bor szín szerinti megoszlásában településenként nagy különbségek alakultak ki. A fehérbor Alsólendván, a vörös Lendvadedesen, a siller Csentén volt a legnagyobb arányú. Komoly specializációra enged következtetni, hogy Lendvadedesen a termett borok több mint 70 százaléka vörös volt. Valószínű, hogy a helyi adottságok a vörös borszőlők termesztésének kedveztek, s a helyi termesztők ehhez alkalmazkodva helyesen döntöttek az ilyen fajták mellett. A szőlőtermesztésre alkalmas területek és a megfelelő szőlőfajták kiválasztását bizonyítja az is, hogy az egy katasztrális holdra jutó bor mennyisége Lendvadedesen kiugróan nagy volt – 69,4 akó –, több mint kétszerese a falvak átlagának és háromszorosa az Alsólendva szőlőire jellemző mennyiségnek (2. táblázat). Ezek után érthető, hogy a szőlőtermesztésre nem alkalmas területű környékbeli falvak lakói igyekeztek szőlőket vásárolni az öt település határában.
Mohos Mária Korunk folyóirat 2008. szeptember
| < Előző | Következő > |
|---|
